Munka

2007 szeptember 20. | Szerző: Cseepesz

 

Egy nagyon kedves hozzászóló kérte, hogy írjam le, miért hagytam ott a munkahelyemet. Lecsillapodva, minden rossz gondolat elmúlása után, megpróbálom megosztani Önökkel, Veletek!

 

Érettségi után, még ötödév alatt kezdtem el dolgozni –moziban. Szerettem csinálni, bár csak diákként voltam ott (nem kerestem valami jól), hamar sikerült átkerülnöm a teljes munkaidősök közé. Megéreztem a pénz ízét, az általa kapott szabadságot és elkezdtem egyre többet dolgozni. Suliba nem tudtam bejárni, mivel éjszakába nyúlóan robotoltam. Tényleg nagyon élveztem, hogy pénzkereső felnőtt lettem, és ennek örömére gyorsan össze is költöztem a kedvesemmel.

Nem éltünk jó, sokat éheztünk is, bár mindkettőnk szülei segítettek volna –ha szólunk. De nem tettük, mert hát mi majd megmutatjuk, hogy megy ez nekünk!

Aztán jött a derült égből kivételesen a segítség, leendő főnököm személyében. Először csak részmunkaidőben dolgoztam nála, majd egyszer az egyik munka folyamán megkérdezte, hogy nem szeretnék-e nála dolgozni teljes munkaidőben. Majd minden olyan gyorsan történt!

Kilépni az egyikből, belépni a másikba; bekerültem egy teljesen önálló és homlokegyenest más munkakörbe, de bíztak bennem, hogy meg tudom csinálni.

Éreztem a különbséget, szinte aludni sem tudtam. Nagyobb felelősség, röpke 2 nap betanulási idő, de a legfőbb különbség: Jött a Karácsony, volt saját fánk, a saját díszeinkkel feldíszítve és olyan ajándékokkal alatta, ami mindenki vágyát kielégítette. Tudom, a pénz nem boldogít, de ha valaminek az ellenértékére váltjuk, azzal viszont örömet lehet okozni!

Teltek a hónapok és én már egyre kellemetlenül éreztem magam a munkahelyemen. Kirendelt dolgozóként tevékenykedtem egy olyan munkakörben, melynek egy részéhez már nem nagyon volt kedvem. Luxus úgy kilépni, hogy nincs biztos állása utána az embernek, de én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mivel időközben haza kellett költöznöm, így nem kell lakbért fizetnem és a párom keres annyit, hogy amíg nem találok másik munkahelyet meg tudunk élni.

Az akkoriban a megmentőmnek bizonyuló ember, aki később főnököm lett, sajnos minden bizalmamat elveszítette. Nem haragszom rá, szegény lecsúszott magánvállalkozóvá vált. Nem vallotta be se nekünk, se magának. Tudom, hogy nehéz neki, de én nem akartam megvárni, míg teljesen tönkremegy. Valaki szerint ki kellett volna tartanom mellette, szerintem magamra kell gondolnom. Senki nem dolgozik ingyen, ha teheti.Mi ritkán dolgoztunk együtt, 1 év alatt, talán ha 10-szer találkoztunk.

Ezúton is kívánom neki a legjobbakat, és történjen valaki által olyan jó dolog vele, mint amekkora jó dolgot tett velem, egy évvel ezelőtt!!!

 

Cseepesz

“Hiányozni fogsz!”

2007 szeptember 20. | Szerző: Cseepesz

 

Van egy történetem. Elmesélem, bár nem tudom, hányan fogják elolvasni.

Most hagytam ott a munkahelyem, és nem azért, mert találtam jobbat. Egyszerűen felőrlődtem. Jött egy régi kolleganőm betanulni, akivel már dolgoztam ugyan együtt, de nem olyan hosszútávon.

Ő mesélt a gondolatáról: – Utolsó napom következett régi munkahelyemen és két tennivaló között kivettünk 5 perc szünetet. Kacagva haladtunk a kapu felé, egy kis friss levegőt szívni, amikor elhangzott az ominózus kijelentés: “Hétfőn már nem jössz, hiányozni fogsz!”

 Persze én szerényen mosolyogtam, hittem is meg nem is, mert hát ugye nem a munkám nemtetszése végett hagytam ott a kiképzőtábort. Valószínűleg látta a gondolataim végigszaladását fejemben és folytatta a véleménye levezetését. Azt mondta:

 “Minden élőlény, ahogy az ember is, energiát bocsát ki magából. Ezért van szükségünk embertársaink közelségére, ezért nem tudunk sokáig magányosan élni. Ha más nem, van egy kutyánk, vagy néhány növény a lakásban. Ha az ember sokat van egy bizonyos helyen – legyen az a lakása, vagy a munkahelye – ott energia lenyomatot hagy. Tehát, ha elmegy onnan, akkor az ottmaradottak érzik a hátrahagyott pozitív kisugárzást és AZ, ami hiányzik a másikból. Ha a vallást is bele akarjuk szőni a történetbe, akkor talán ennek az energiának a látható lenyomata maradt Jézus leplén.”

 Így hangzott a véleménye a barátomnak. Hittem is, meg nem is, bár olvastam a Menyei Próféciát, amiben nagy hangsúlyt fektetett az író a látható energia bizonyítására. De ha más kézzel fekvő példát veszek, akkor is tudom bizonyítani ezt a nézetet.

 Anyám egy nappal a szülinapom előtt utazott ki külföldre. Mondtam neki, hogy nem esik túl jól a döntése, de nem akartam sokáig zaklatni, mert tudtam, lehet, hogy soha nem fog kijutni abba az országba. Amikor elment, a vártnál jobban a vállamra nehezedett hiánya, és a tudat, hogy 10 nap múlva jön csak haza. Felhívhattam volna, küldhettem volna üzenetet is, de nem tettem. Nem a hangja, és nem a gondolatai hiányoztak, hanem Ő, az illata, a közelsége. Ledőltem az ágyára és ott megnyugodtam. Talán ott volt az energiájának lenyomata, hiszen az egész lakásban ott tölti a legtöbb időt. ( Ha akarjuk, ott töltődik fel.)

Azt gondolom hihető a régi kolleganőm története, legalábbis én hiszek neki.

 Ez volt a történetem, amit el szerettem volna mesélni. Ha valakinek véleménye, vagy hasonló élménye volt, szívesen olvasnám!

 Cseepesz